Új szelek fújnak felénk, és végre igazán jó szelek. Nem nagyon írtam eddig ezekről a dolgokról, mert ezt a blogot nem azért indítottam, hogy az életünk nehézségeiről siránkozzak. És nem is fogok soha ebből rendszert csinálni. De most muszáj veletek is megosztanom a dolgokat, mert hihetetlenül boldog vagyok ... és persze azért Zoét is érinti a dolog :)
Hú igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem ... :D Egy kicsit nagyobb lélegzetvételű bejegyzés lesz ez! Talán előzményként annyit el kell mindenképpen mondanom, hogy nagyjából 5 évvel ezelőtt vettünk a férjemmel Pesten egy kis egyszobás galériás lakást egy régi körfolyós bérházban. Kezdésnek nagyon is megfelelt, rendbe hoztuk akkor úgy ahogy időnk és az anyagiak engedték. Szépen éldegéltünk ott kettecsként akkor még nem mint házasok. 2009. augusztus 1-jén volt a nagy nap, amikor hivatalosan is összekötöttük az életünket. Voltak nagy terveink, mint mindenkinek és nálunk ebben kezdetektől benne voltak a gyerkőcök is. :)
A kálváriánk úgy nagyjából két és fél évvel ezelőtt kezdődött. A lakásunkat ugyanis 90%-ban hitelben vettük fel, és persze svájci frankban ... gondolom sokaknak nem kell bemutatnom ezt ... Két és fél évvel ezelőtt kezdett a hitelünk hihetetlen mértékben emelkedni. Nagyon el voltunk keseredve, akkor még nem is gondoltuk, hogy lesz még ennél rosszabb is ... A lelket az tartotta bennünk, hogy legalább mindkettőnknek van biztos munkahelye, így legalább ha nehezen is de majd csak átvészeljük a dolgot .... A történethez szintén tudni kell, hogy apuéknak szintén volt egy másfél szobás kis lakása Pesten, amit albérletbe adtak ki .... nagyon rossz tapasztalatokkal! Mikor nekünk kezdett nagyon elszabadulni a hitelünk, akkor apuék épp próbáltak volna megszabadulni a lakásuktól. Nem sok sikerrel. Végül apuéknak jött az ötletük, hogy mi lenne, ha a mienket adnánk el és mi pedig átköltöznénk ebbe a másfél szobás lakásba. Végül így is döntöttünk. Elkezdtük árulni a kis egyszobás lakásunkat, abban a reményben, hogy szépen megszabadulunk a hiteltől és minden rendbe jön. Persze nem így lett ... az ingatlan árak akkor már annyira lent voltak, hogy nem tudtuk annyiért eladni, mint amennyi hitel volt a lakáson.
Aztán jött az újabb katasztrófa: 2010. március 1-jén elküldtek a munkahelyemről, mert létszámleépítés volt. Nagyon váratlanul ért minket .... azt se tudtam hogyan tovább. Bevallom, akkor már nagyon szerettünk volna babát, úgy gondoltuk, hogy ha elmegy a lakás, akkor átköltözünk apuék lakásába és utána jöhet a baba .... Végül a férjem könyvelőjénél kötöttünk ki ... adjon tanácsot! Tudom kicsit hülyén hangzik, de az igazság az, hogy nekiállni munkahelyet keresni és várni megint 1-2 évet, hogy biztonsággal el tudjak menni szülni ... hát nem ez volt az álmom ... A könyvelő annyit mondott, hogy ha még abban az évben megszületik, akkor nyert ügyünk van, mert az előző évből fogják számolni a járandóságom és szerencsére a fizetésem elég jó volt. Mindezt március 6-án ... na nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy az ember kiszámolja mennyi időnk maradt a "projekt" végrehajtására. Nem sokat gondolkodtunk! Egy hónappal később már a pozitív terhességi tesztet tartogattam a kezemben. Nagyon boldogok voltunk.
A terhességem alatt tanítani jártam németet, nem volt sok, de a munkanélküli mellett azért egész tűrhető volt. A férjem közben két munkahelyen robotolt, hogy minden számlát be tudjunk fizetni és hogy a hitelt is tudjuk törleszteni. Továbbra is próbáltuk eladni a lakásunkat, de mindhiába. Végül nyáron úgy döntöttünk, hogy átköltözünk és kiadjuk a lakásunkat, amíg el nem tudjuk adni. Augusztus elején sikerült a költözést lebonyolítani. Kiadtuk a lakásunkat ... mondanom sem kell, hogy jól megszívtuk a bérlőkkel ... jó nagy adósságot hagytak ránk ... Apuék lakásának a fele a nevünkre került (kifizettük a rajta lévő hitelt a Fundamentánkból).
November 29-én megszületett Zoé. A legszebb és legboldogabb dolog, ami történhetett velünk. Miközben bontogattuk a szárnyainkat, mint szülők, az anyagi helyzetünk nem alakult valami rózsásan. A hitelünk az egekben, a bérelők átvertek, közben ott volt a kocsink, amin szintén svájci frankos hitel volt .... eléggé elkeserítő! Sokszor éreztem nagyon kilátástalannal a helyzetünket és így utólag bevallom sokszor elgondolkodtam azon, hogy nem kapkodtuk-e el ezt a gyerek-dolgot. Bár Zoé sohase szenvedett hiányt semmiben, sőt ... sokan örülnének ha csak fele ennyi jutna nekik. Ebben nagyon sokat segített a családunk is! Ekkor már nem árultuk a lakásunk ... nem volt értelme ... a hitel annyira el volt szabadulva, az ingatlan árak pedig nagyon lenn voltak. Végül sikerült találnunk egy jó bérlőt ... ez egy kis megnyugvás volt. Legalább a hitel egy részét fedezte!
Tavaly augusztusban leléptünk apával három napra Hévízre. Ott találkoztunk egy remek lehetőséggel: egy hölggyel, aki az édesanyja egy+2 félszobás lakását árulta valami hihetetlen alacsony áron. Pont olyat, amilyet mi is szerettünk volna, ráadásul itt a kerületben nem messze tőlünk. Megnéztük és eldöntöttük, hogy megvesszük. Lefoglaltuk. Csak várni kellett ... durva kimondani, de arra vártunk, ha a tulaj, egy idős néni eltávozzon az élők közül. Akkor már egy ideje az elfekvőben volt és hetek kérdése volt, hogy meghaljon. Aztán egy nap felhívott minket a lánya, akivel Hévízen találkoztunk, hogy megtörtént, aminek meg kellett történnie. Még néhány hónap a hagyatéki tárgyalás, utána meg lehet kötni a szerződést és a mienk!
Újra megpróbáltuk eladni a lakásokat, ezúttal mindkettőt: a mi egyszobás kis lakásunkat és apuékét is, amiben jelenleg lakunk. Gondoltuk a hagyatékig elmegy, akkor nem kell hitelt felvenni, vagy csak egy minimálisat. Kapóra jött akkor a fix árfolyamon való végtörlesztés lehetősége, ami - gondoltuk mi - megnöveli az esélyeinket. Hát ez sem így lett. A végtörlesztés vége közeledett és a hőn várt vevő sehol ... Családi összefogással végül végtörlesztettünk ... ezután annyival lett jobb a helyzet, hogy nem a banknak tartoztunk, hanem a családnak! De csak rövid ideig voltunk hitel nélkül ... Ugyanis a hagyatéki tárgyalás napja eljött és nekünk meg kellett venni a lakást. Szóval ott álltunk két eladásra váró lakással, és egy újabbat akartunk megvenni. Belevágtunk! Megvettük és felvettük az immáron forint alapú hitelt! Szóval ott álltunk három lakással a nyakunkon, három rezsivel .... Mondhatjuk, hogy magunknak köszönhetjük ... mert addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, de mi bíztunk ...mást nem is tehettünk volna. Szerencsére ott állt mögöttünk a család, akik támogattak minket, ahogy tudtak. Mindez ez év elején történt. Innentől lett még gázosabb a helyzetünk.
Nem vették a lakásokat és mi egyre nehezebben viseltük az anyagiakat ... voltak nagyon kilátástalan hónapok ... és igen volt olyan is, hogy a számlákat sem tudtuk befizetni ... de aztán mégis megoldottuk! Sok mindenen el kellet gondolkoznunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is akartuk nagyon azt a nagyobb lakást, mert nagyon szerettünk volna Zoénak egy kistesót, és hát ebbe a kis másfél szobás lakásba már nem tudtuk volna hova tenni az új családtagot. Már hármunknak is nagyon kicsi ... Én bevallom, volt mikor már feladtam és azt mondtam soha nem mászunk ki ebből ... És akkor jött az a bizonyos kedvező szél .... E hónap elején megvették a lakást, amiben most lakunk. Július 13-ig ki kell költöznünk. Most gőzerővel felújítunk. Ja igen, mert a nagy lakás nagyon lepusztult állapotban volt - de ilyet is akartunk. Nem hiába volt olyan olcsó :) Nagyon jól haladunk, kész leszünk :) Nagyon örültünk. Amellett, hogy végre felújítjuk és végre beköltözünk, még az adósságaink egy részét is ki tudjuk fizetni. A többit pedig majd ha a mi kis egyszobásunk is lemegy. Már csak türelem kell, hogy találjunk végre egy vevőt ... és hát a türelemből volt a legkevesebb!
2012. június 21. este fél 7. Megmutattuk a lakást egy újabb vevőjelöltnek. Tetszett nekik - mint eddig mindenkinek. Hazamennek és megbeszélik. Este nyolc óra. Csörög férjem telefonja. A vevők ... KELL NEKIK A LAKÁS! Potyogtak a könnyeim ... azt hittem, hogy soha nem jutunk el idáig. Ma megkaptuk a foglalót. Jövő héten szerződünk! És véget ér!!! Hamarosan kifizetünk mindenkit és végre élhetjük a saját életünket!
Ezúton szeretném megköszönni a családomnak azt a sok-sok támogatást és biztatást, amit az elmúlt évek alatt kaptunk. Hogy mindig mellettünk álltak és mindenben, de tényleg mindenben segítettek minket, És végtelenül hálás vagyok a férjemnek, aki mindig tartotta bennem a lelket, még akkor is, ha ő is nagyon padlón volt!
Utolsó kommentek