Hihetetlen, hogy az ember élete gyakorlatilag a másodperc törtrésze alatt fenekestül felfordulhat. A kis világod, amit annyira óvsz, dédelgetsz, építgeted és tervezel egyszer csak semmivé lesz. És az ember ott áll teljesen megsemmisülve és próbál szembenézni a felfoghatatlannal, miközben úgy érzi, hogy menten kiszakad a szíve a helyéről.
Tudom nem én vagyok az első és nyilván nem is az utolsó - sajnos - , aki ebben a cipőben jár. De persze más beszélni róla és megint más átélni. Néhány nappal ezelőtt még teljesen más terveink voltak. És sok tervünk volt, sok megoldásra váró kérdés. De csupa öröm és várakozás.
Augusztus végén tartottam kezemben az első bizonyítékát annak, hogy sikerült, amit annyira szerettünk volna. Pozitív terhességi teszt. Lesz kistesó. Boldogok voltunk. Elsőre sikerült. Így akartuk. Néhány hét múlva voltunk először orvosnál. Akkor már nyolc és fél hetes terhes voltam. Minden rendben ment: a baba jó helyen van, szépen ver a szíve. Öröm és boldogság. Elmondtuk a családnak. Tavasszal már négyen leszünk.
Jöttek a tervek. Mit kell megvenni, hogyan fogjuk átalakítani a gyerekszobát. Próbáltuk Zoéval megértetni, hogy miért kell anyára jobban vigyázni. Fogalmam sincs, hogy mennyit fogott fel a dologból, de úgy érzem, hogy nem sokat. Mindenesetre éltük tovább a mindennapjainkat. Továbbra is Kangáztunk és játszóztunk, jöttünk-mentünk, tettünk vettünk. Jól voltam. Ahogy Zoéval is. Semmi rosszullét, semmi panasz. Mintha mi se történt volna. Csak az az érzés .... Nem tudom megmagyarázni. Ahogy egyre közeledett a 12. heti UH időpontja, én egyre feszültebb lettem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Vagyis inkább féltem, hogy valami nincs rendben. Pedig teljesen jól voltam, semmi görcs, semmi vérzés. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért vannak rossz érzéseim. Egyszerűen csak jöttek ezek az érzések és kezdtek rajtam elhatalmasodni. Persze azért próbáltam magam nyugtatni meg hát a család is. Valahogy mégis rossz érzések gyötörtek.
Aztán eljött a szerda délután. Testületileg bevettük az UH-t. Zoé is bejött. Nagy hiba volt. Felfeküdtem az asztalra. UH rajtam és akkor már tudtam .... nem láttam .... semmit .... Az vizsgálatot végző hölgy megkérte a férjem, hogy vigye ki Zoét. Nagyon kiborultam. A baba nem élt. Zoé nagyon megijedt. Tőlem. A reakciótól. Nem érette. Nagy hiba volt bevinni. A doktornő megállapította, hogy a baba nyolc és fél hetes korában elhalt. Nemsokkal azután, hogy orvosnál voltunk és minden rendben volt. Nem értettem. Felfoghatatlan volt. Nem tudtam a gondolattal megbirkózni, hogy gyakorlatilag három-négy hete egy halott babával élek együtt. Nem tudtam magam összeszedni. Minden összeomlott. Mint a kártyavár. A doktornő közölte velem, hogy éppen az orvosom rendel a szomszéd szobában, átviszi a papírjaim. Addig menjek ki a családhoz, szedjem össze magam, tudja min megyek keresztül - ő is átesett rajta kétszer is, de gondoljak a lányomra. És én ezt tettem. Kimentem és öleltem, amennyire csak tudtam. És nem győztem bocsánatot kérni tőle, hogy kitettem ennek az egésznek. És vártam. Vártam, hogy bemehessek a dokihoz. Aztán hívtak. A dokim rendes volt, mint mindig. Elmondta, hogy ebben az esetben jobban járok, ha a területileg illetékes kórházba megyek, mert a Szent Imrébe még legalább két hét mire meg tudnak műteni. Na azt nem. Azt nem tudnám elviselni. Úgyhogy felkerekedtünk. Lelkileg összetörve, a totál nyűgös és megbántott gyerekkel.
Területileg illetékes kórház: Uzsoki. Este fél nyolc. Azonnal foglalkoztak velem. Rendesek voltak. Elmondtam, hogy miért jöttem. Az ügyeletes doktornő megkért, hogy reggel hétre legyek a betegfelvételen, másnap megcsinálják a műtétet. Elmondta, hogy mit hozzak magammal. Aztán elment. Sürgős műtétre.
Telefon a családnak. Nagyon nehéz volt. Valakinek azonnal el kell indulni Pestre. Zoé mellé kell valaki. És jöttek. Anyukám intézkedett, apa és az öcsém felhozták. Mindenkit megviselt. Sajnos Zoét is. Rosszul aludt, de nem hisztizett, mikor a mamával otthon hagytuk. Irány a kórház.
Reggel hét, betegfelvétel. Nyugodjak meg, felvesznek, megcsinálják, minden rendben lesz. Sajnos a szülészeten kaptam ágyat. Rohadt egy dolog volt. A sok boldog várandós anyuka között. A CTG előtt ülve, hallgatva a szívhangokat teljesen kikészültem. Ezt nem fogom kibírni. És csak vártunk. Mindenki nagyon kedves volt. Többször is odajöttek és megnyugtattak, hogy nem vagyok elfelejtve, jönni fog egy orvos és foglalkoznak velem. Férjem végig mellettem volt. És valóban. Fél 10kor megjelent egy idősebb orvos. Nagyon kedves volt, már a hangja is megnyugtató volt. Elmondta, hogy mi fog történni, és hogy ne legyek elkeseredve. Lesz másik, hiszen még fiatal vagyok és gondoljak arra, hogy van már egy kislányom. És én végig erre gondoltam. Azt tanácsolta, hogy fejben tegyem helyre a dolgokat, mert ha a szívemre hallgatok, akkor össze fogok törni és engem várnak otthon. Így tettem.
10 óra nagyvizit. A főorvos közölte velem, hogy van üres ágy a nőgyógyászaton. Inkább menjek át oda, jobb lesz nekem. Lelkileg. És jobb volt. Átmentem. Meghozták a gyógyszereket, vegyem be, öltözzek át és majd jönnek értem. Újra várakozás. Már nagyon féltem. A műtéttől, az altatástól. De túl akartam lenni rajta! Fél 12 fele jött a beteghordó. Pisiljek, 5-10 perc és mehetünk a műtőbe. A szívem a torkomban. Dél körül toltak a műtőbe. Elaltattak. A férjem elmondása szerint 20 perc volt az egész. És ő ott volt, mikor kijöttem. Megnyugodtam. A műtét segített, hogy elfogadjam a helyzetet. Lezártam és megfogadtam, hogy innentől a jövőre koncentrálok. Minden rendbe jön, és majd lesz egy másik babánk. A műtét után sikerült aludnom egy kicsit, valószínűleg az altató hatása miatt. Peti addig hazament. Délután bejöttek, Zoé is. Nagyon jó volt látni. Kicsit sírt mikor haza kellett menni, és én nem mehettem. Tudtam, hogy jó kezekben van. Szerencsére az este eseménytelenül telt a kórházban, pihenni is bírtam.
Másnap reggel, fél nyolc, vizit. Minden rendben, fél kilenckor felvehetem a zárójelentést és hazamehetek. Két hét múlva menjek vissza a szövettani eredményekért. Azt majd az orvossal át fogjuk beszélni. Rendben. Peti nyolckor már benn volt. Összepakoltam. Kellett az ágyam.
Fél kilenc, osztályos iroda. Megkaptam a zárójelentést. Kedvesek voltak, ők is elmondták, hogy mikor jöhetek a szövettani eredményért és jobbulást kívántak. Irány haza.
Zoé örült nekem. Összepakoltunk. Irány Kalocsa. Most itthon vagyunk. Négy napig pihennem kell, nem emelhetek. Ezért is kellett hazajönnünk. Így van, aki ellássa Zoét. Fizikailag jól vagyok. A vetélést illetően lelkileg is. Ezt már helyre tettem. Zoéval nehéz. Haragszik. Rám. Nehezen viselem, bár próbálok vele türelmes lenni. Nehéz. Tudom, hogy pár nap alatt elmúlik, de akkor is nagyon nehéz. És én is nagyon haragszom magamra, hogy kitettük ennek. Többet ilyen nem lesz. Legközelebb okosabban fogjuk csinálni. Rosszul alszik és napközben is sokkal nehezebb vele. Szeretném felemelni és elmondani neki, hogy mennyire sajnálom, de nem lehet. Sokszor nem is akar hozzám jönni. Puszit nem kapok. Fáj, de megértem. Már csak pár nap is újra emelhetek, akkor talán jobb lesz. Addig pedig továbbra is türelmes vagyok. Mindenki sokat segít.
Nagyon köszönöm a férjemnek, hogy végig mellettem volt és nem hagyott egyedül. Nélküle képtelen lettem volna végigcsinálni. És köszönöm a családomnak a sok segítséget és támogatást, amit az elmúlt napokban kaptam.
Utolsó kommentek