Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, hogy ha előre nézek, akkor minden rendben lesz. Azt hittem, hogy gyorsan túl leszek rajta. És tényleg hittem, hogy jól vagyok. Bizonygattam mindenkinek. Gyakorlatilag én vigasztaltam mindenkit, hogy minden rendben van. De kit is akarok átverni??? Egyáltalán nem vagyok jól. Az utóbbi két napban teljesen kikészültem lelkileg. Most úgy érzem, hogy muszáj kiírnom magamból, hogy holnap már másképp kelhessek fel.
És muszáj lesz másképp felkelnem. Össze kell szednem magam, mert nem tehetem meg Zoéval, hogy elhagyom magam. Sajnos már most is érzi, hogy nincs minden rendben. És ez így nincs jól. Sokat segít, hogy most itthon vagyunk anyuéknál és van más is, aki foglalkozik vele. De persze ez nem lehet mentség.
Most minden olyan kaotikus, kilátástalan és reménytelen. Muszáj munkát találnom, hogy átvészeljük a következő időszakot, hogy "ne halljunk éhen". Jön a GYES. 25 ezer forint, amit kimondani is szégyen. 3-4 hónapot még átvészeltünk volna, de egy évet. Azt már nem bírjuk. Minden lehetőséget számba vettünk, és most nincs más választásunk. El kell mennem dolgozni egy kis időre. Hogy mennyire azt majd az okosok megmondják.
Felőröl a munkakeresés. Szóltunk ismerősöknek, volt aki azonnal telefonált. Már kértek be önéletrajzot is. Be is küldtem. Emellett több száz állásajánlatot néztem végig, kettőt pályáztam meg .... no comment ... az önbecsülésem a béka segge alatt van. Úgy érzem, semmire nem vagyok alkalmas.
És a legnagyobb baj Zoé. Nem tudom feldolgozni, hogy bölcsibe kell mennie. Egyszerűen nem megy. Pedig annyira próbálom. Nem voltam erre felkészülve. Valahogy nem tudom elfogadni, hogy 1-2 hónap múlva már csak napi 3-4 óra jusson nekem a lányomból és vad idegenek viseljék gondját. Teljesen kikészülök ettől. Van, hogy csak nézem, ahogy játszik, dumál, nevetgél és a szívem sajog. Annyira fáj. Hogy jutottunk idáig? Nem találom a magyarázatot. Úrrá lett rajtam a bűntudat és az önvád. Persze Zoé előtt próbálok úrrá lenni magamon, de nem mindig sikerül. És ő azonnal észreveszi, van, hogy ő vigasztal. Nincs ez így rendben. Ezért kell összeszednem magam!
Néhány nappal ezelőtt még egész komoly terveim voltak a jövőt illetően. Abban találtam volna egy kis lelki megnyugvást, segített volna átvészelni ezt az időszakot. De most úgy néz ki, hogy az egész dugába dől. Még nem kaptam végleges választ, de az igazság az, hogy már nem reménykedek.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindenki annyit kap a sorstól, amennyit el tud viselni. Én most úgy érzem, hogy ezt már nem tudom. És komolyan úgy érzem, hogy a nehezén még nem vagyunk túl ....
Utolsó kommentek